Most, hogy a szomorúságról gondolkodtam, hirtelen eszembe jutott valami.
Volt nekem is egy olyan kapcsolatom, ahol nagyon sokat voltam szomorú, sokat sírtam, gyötrődtem. Az ügy érdekessége, hogy az ő monogramja is M.T volt. De ez nem lényeges.
Kedves, érzékeny visszafogott fiú volt, aki időnként megnyílt és kacagott, nézett rám, belenézett a szemembe. Időnként furcsán és viccesen csücsörített a szájával. Nagyon szerettem. Nekem mókázik! -gondoltam.
Sokáig azt hittem szerelmes vagyok bele és, szerettem is. Mégis az érzéseim leginkább a szomorúságban és a sóvárgásban jelentek meg. Gyakran még akkor is amikor együtt voltunk. Nem tudtam őt elérni. Hiába próbáltam, nem engedett közel magához, pedig jártunk majdnem fél évig. Az elején azt hittem ő is szerelmes, aztán rájöttem, hogy nem, vagy nem annyira mint én. Izgató lehetett neki a kötődésem és a vágyam utána.
Sokat szenvedtem az alatt a félév alatt. Nem láttam mást csak őt. Szinte mindig rá gondoltam. Vele álmodtam. Amikor felhívott ugráltam a szobámban, amikor találkoztunk elolvadtam. Ha tehettem volna mindig vele lettem volna, más nem érdekelt. És igen, én is lángoltam! De ő nem mindig akart velem lenni, így sokat voltam magamban, a hiányával.
Aztán volt két meghatározó álmom vele. Az egyikben karácsony volt és mi a fát díszítettük. T. is ott volt. Az égők azonban sehogy sem akartak működni. Próbáltam megjavítani őket, de nem ment. Szomorúan és csalódottan ébredtem. Aztán a második álomban egy szűk sikátorban mentem, körülöttem a sima téglafalak. Egyszer csak ez egyik falon egy fekete tükröt láttam. Közelebb mentem és akkor egy hatalmas démon emelkedett fel előttem. A teste tűzből és fekete füstből állt, rám nézett. Nagyon rémisztő volt.
A második álom után, felhívtam az egyik legközelebbi, spirituális barátomat és elmeséltem neki a történetet. Nem igazán mondott semmit, de ekkor rájöttem, hogy az érzés ami bennem van nem is szerelem, hanem valamiféle szomj. Olthatatlan és kielégületlen sóvárgás valami után amit én ebben a fiúban megláttam. Szegény. Ha tudta volna. Nem ő utána sóvárogtam, most már tudom. Valami után, ami ott és akkor megcsillant benne. Egy istenség? Apolló? Istár? A szépség olyan formálja amit csak én láttam, de ezt nem érhettem el. Ez az istenek nagy hatalma. Mi nem érhetjük el őket. De vonzódunk, vágyunk, sóvárgunk, szomjazunk rájuk.
Ez a felismerés sokat segített. Az nem szeretet ami ilyen fekete és vörös lángban eléget, teljesen megsemmisít. Rájöttem végre, és az érzés elmúlt. Aznap este valahogy minden olyan friss és tiszta lett. Nem sokkal később szakítottunk. Nem mondom, hogy nem fájt, de semmi volt ahhoz képest amit korábban éreztem.
Mika Waltari Szinuhe című regényét Ádi ismertette meg velem. Azóta is az egyik kedvenc könyvem. Az, hogy most vallástörténetet is tanulok részben ennek a könyvnek köszönhető. Van benne egy rész, amiben Szinuhe szolgája figyelmezteti a gazdáját. Nem tudom most szó szerint idézni, de a lényege ez:
Nem jó az embernek az istenekkel kapcsolatba kerülni, mert az istenek csodálatosak ugyan, de minden isten sötét házban lakik.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése