A nap leszállt a hegy mögé
visszfénye itt maradt.
A hűvös újra rám talált
egy röpke perc alatt.
Hogy fázom-e azt kérdezi
még fénye visszaint,
de tudjuk, ő is, én is azt,
ez van törvény szerint.
Mert volt-e bárhol, bármikor
vidék, mi fényben állt,
örökké változatlanul,
megtörve szent szabályt?
Tudom, hogy nem volt még ilyen,
azt értem, most se lesz.
Így csöndben nézem legbelül,
hogy elborít az est.
S csak lassan látja azt szemem,
az este nem nyel el,
mert lelkem éjsötét egén,
ezer csillag felel.
A Hold is felkél, s nyugtalan
szívemre ráborít,
könnyekből ácsolt kupolát,
vár, majd búcsút int.
S végül látom, semmi más
nem fénylik itt belül.
Csak én vagyok. És ezt a fényt
hordozza mind körül.
A bolygók és a csillagok
a Nap s vele a Hold,
csak tőlem fénylik, s nélkülem
mind üres, néma, holt.
Bár látom, érzem és tudom
de minden arra vár,
a hegy mögül majd visszatér
egy fénylő napsugár.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Elmondtam a hugomnak ezt a verset. Erre ő komolyan rámnézett és közölte velem: A lenyugvó napnak is van ereje!
VálaszTörlésRöhögtünk egy jót! :)