2009. július 24., péntek

Halálpajtás tanítása

Volt egy életem, vagy legalábbis én azt hittem. Szétesett. Én is szétestem. Ezért az elmúlt napokban halálpajtással jártunk kézen fogva. Ő ült mellettem a villamoson, ő várt rám az uszoda előtt, egyedül ő engedte, hogy hozzábújjak és elfelejtsem a fájdalmat. Azt mondta, vége lesz. Nagyon jó volt.

Az Ida nevű barátnőmmel találkoztunk (elég jól ismer), és azt mondta rémes a szemem, nem a kialvatlanság miatt, hanem a tekintetem riasztó. Mondtam neki, hogy biztosan "halálpajtás" miatt van akinek a finom meleg bundájába belefúrom magam ilyenkor, aki sokat segített az elmúlt napokban.

Az van, hogy nekem nagyon megnyugtató érzés arra gondolni ilyenkor, hogy egyszer meghalok. Nem akarok most meghalni! Nem akarok öngyilkos lenni. Egyszerűen egy tágabb dimenzióba helyezi az eseményeket, kicsit ki tudok szállni a játékból. De azért nem igazán örülök ennek, nyilván nem azért jöttem erre az "alantas, brutális külvilágra" ( ez a Hófehérben van! :)), hogy várjam a halált.

Tegnap már nem volt mellettem, nem tudom, talán hiányzott is a jelenléte. Viszont nagyon erős szinte émelygő rosszullét fogott el. Rosszul lettem, pedig nem szoktam. Olyan volt, mintha másnapos lennék. Úgy tűnik ez az ára, annak ha az ember a halál subáján szunyókál. Remélem nem kell túl gyakran hívnom.

Persze őszinte volt velem, - talán eddig egyedül az életemben -, mert világosan jelezte, jön ha hívom, elviszi a rossz érzéseimet és a fájdalmamat, de ezzel együtt az életet is ki kell hogy vegye belőlem. Megértettem. Köszönöm.

Most újra fel kell építenem magam, mert másra nem számíthatok. Soha nem is számíthattam.

Ma ugyan megkértem azt aki a legkönnyebben segíthetne nekem, hogy egyedül nem bírom tartani magam és minket, de azt válaszolta, hogy ő se tud segíteni, mert most csak a kettesen áll a tízes skálán a szeretetmutatója. Nekem ilyenem nincs, de elfogadtam ezt is.

Így aztán elestem megint, de legalább most nem pofával lefelé a porba.

Idemásolok egy régi verset. Miután megírtam, kb. fél órával később hívtak telefonon, hogy meghalt a főnököm, Évi, akit nagyon szerettem.

Halálra várva

Néha várom a halált.
Bár jönne már.
S ha vége,
nem lesz többé
önfelőrlő csüggedésem éle,
mint a késé
szívemben.

Ennyi hát csak?
Oly szánalmas,
üres és vásári,
ócska minden nappal.

És én, hülye,
várom,
hogy holnap tán jobb lesz
egy arasszal.

De nem lesz,
mert
a félelmek itt maradnak.

S dübörgőn, zörgőn
üvöltik:
Börtönbe vagy zárva!

S nem találok ajtót
a halálra várva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése