2009. szeptember 19., szombat

Bárcsak tudnám, hogy segítsek rajtunk.

2009. szeptember 11., péntek

reggeli munkásdal

Reggeli levélraj
kapunkhoz bujdosott.
Maradnék én is,
mégis indulok.

Ülök fáradtan
emberfaló buszon.
Százféle hang között
önmagam hallgatom.

Házfalak színei
sárgába sietnek.
Korán van, Nap fénye
éppen csak száll.

Elfolyó alakok,
csillanó ablakok
álmomból
lassan felébresztenek.

Szürke föld színei,
sok szemét pettyezi,
s magányos virág
az óriásplakát.

amit keresek

Ma este rájöttem valamire.

Úgy gondolom gyerekkorom óta keresek valamit, ami nem ide való, valamit ami emlékeztet arra, hogy a hétköznapi, megtanított és ünnepelt valóságon és a szép és néha félelmetes fantáziákon túl van valami más is. Sőt, ez a valami van csak igazán.

Ezt hallottam kicsinek Bach és Vivaldi zenéjében, ezt láttam a hóesésben, ezt éreztem akkor is, amikor karácsony éjszaka már csak én voltam ébren. És ezt kaptam meg sok évvel ezelőtt tőle, narancs és arany színű ölelésben.

És ezt láttam meg most egy szempárban, amin át egy másik világot látok.

Ha van oka a vallásoknak, akkor ez biztosan köztük van.

2009. szeptember 10., csütörtök

Indulat

Fájdalom szülte félelem támad,
S nem dobog többet az emberi szív.

Állati véna, most pattan idegtől,
Menteni mindent még mi maradt.

Gondolat nincsen, már csak az érzés
Az, ami húzza, tépi magát.

S por ülepedvén látja az elme
Bár ez a szív sok jót is adott,

Az, Istenek háza, hol fél csak az ember,
Ki menekülvén az ész-be szalad.

Hogyha az érzelem gáttalan árad
S indulat pusztít vak harapásként.

2009. szeptember 7., hétfő

Várakozás van.

Várakozás van.
Nem lehet menni.
Este az agyban,
semmi sem él.

S lassan eléget a
lángszerű semmi.
Nem marad más,
csak a reggeli szél.

2009. szeptember 6., vasárnap

várakozás

Nehéz azt kérni valakitől, hogy várjon úgy, hogy nem is tudja, mire is kell várnia.
Tudom, mert tőlem is kérték, és most én is ezt kértem.

De mi is ez a várakozás? Bénult mozdulatlanság, ami miatt nem lehet változni, vagy valamiféle időstop? Leállítom az időt, hibernálom az érzéseimet, és kész? Végül tavasszal, a medvékkel együtt felébredni és élni, szeretni vagy nem szeretni tovább?

Nem. A várakozás alatt nem áll meg az idő. Nem tűnnek el az érzések, sem a jók sem a rosszak.

Van-e akkor értelme az egész kérésnek? Azt gondolom, hogy igen. A kérő bizonytalanságát, de egyben reménykedését mutatja meg.

Most én is bizonytalan vagyok, és tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok. Fájdalmat okozok azoknak akiket szeretek és akik engem szeretnek. Pedig nem akarok fájdalmat okozni.

A szívem és az agyam más irányt mutat, a gyomrom meg hallgat, pedig általában onnan jönnek a legbölcsebb tanácsok.

2009. augusztus 29., szombat

Eső és napsütés

Lassan kinyitotta a szemét, és várt, hogy megszokja a fényeket.

A virág még mindig ott nyílt az út szélén. Jobbról és balról érett búzamezők szegélyezték az utat. Az ég most szürkébb volt mint legutóbb. Esőtől és széltől megtépázott felhők rohantak a magasban, néha láthatóvá téve az kék hátteret. A szél fújt. Nem az a nyári szellő volt, ami valamikor a virág szirmait ringatta, hanem viharos és esőszagú szél. Időnként beletépett az átázott búzakalászokba.
- Nemrég esett. - mondta egy hang. Az út is sáros volt. Vastag keréknyomok préselődtek a szürke, agyagos talajba. Ragadós és csúszós volt minden.
Felállt és végignézett a ruháján. A kék munkásruha térdeinél nagy, agyagos foltok éktelenkedtek, a cipőket vastagon borította a sár. És ahogy ott állt azt gondolta, - Így nem mehet tovább. Főképpen emberek közé nem mehetek.
Tekintete visszatért a virághoz, ami mellett eddig térdelt a sárban. A napraforgó szirmai még mindig sárga lángnyelvekként lebegtek a szélben, de a közepén beértek a magvak. A szára is ép volt még, de az alsó levelek közül egy-kettő elszáradt. A második virág kókadtan lógott a szárról.
A szél ekkor erősen megtépte a búzamezőt. - Vizes lett a termés, mi lesz az aratással? -ötlött fel benne hirtelen. - Talán megszárad, ha újra kisüt a Nap. Igen, akkor a ruhámat is meg tudom majd szárítani. Az agyag megszárad és akkor leporolhatom magamról! - De a Nap nem sütött ki, a szél is nyirkos volt.

Jobbra az úttól, egy domb mögött egy kis tó volt. A nád és a sás a nagy részét benőtte már, de azért úszni lehetett benne. A partról egy fából ácsolt stég nyúlt be majdnem a tó közepéig. A víz zöldes színű volt, tiszta és nyugodt.

Maga mögött hagyta a virágot és elindult a tóhoz. Jobbra az erdő széle, balra a búzamező kísérte. Lassan leereszkedett a dombról, és megállt a stégen. Ekkor előbújt a Nap. A víz felszínéről aranyos, vörös csillogással a szemébe tűztek a sugarak. Hunyorognia kellett. Érezte, ahogy melegszik a levegő.

- Itt megfürödhetek. -gondolta. Félve és szégyenkezve levette a sáros ruhákat és a stégről óvatosan a vízbe ereszkedett. A víz nem volt sem hideg, sem meleg. Lábával érezte a tó fenekének süppedős homokját és a nádszárakat. Látta, hogy a nádasban egy másik út kanyarog. Csónakkal, vagy úszva követhetné - gondolta, de nem mozdult. Alábukott, majd újra feljött és lebegett a vízen. Nem volt sem boldog, sem szomorú ebben a pillanatban. Nyugodt volt. Arra gondolt, hogy nem akart fürdeni, az eső és a sár miatt van most itt. Azután, egy kis idő múlva a partra úszott és elkezdte megtisztítani a ruhákat. Az overál szárát alaposan megdörzsölte a vízben és nézte ahogy a sár lassan eloszlik, lesüllyed. Miután kiterítette a ruhákat, kimászott és meztelenül elnyúlt a stégen. Szárítkozott ő is.
Örült a napsütésnek de nem volt boldog.