2010. március 10., szerda

bohémia

Sörlétől vidáman
sálamba fúrom arcom,
részegen hazafelé.

Hideg van, mégis
minden egyszerű.

Kiröhögöm az embereket,
közöttük magam is,
mert a visszahúznak közéjük
a hétköznapok.

- Drágám! Ne hidd,
hogy eléred a mennyországot!
- röhög rám egy fogatlan nő.
Tanúságtevő a pályaudvaron.

Segíteni,
felejteni,
menni kéne már!

Meg egy új cipő sem ártana.

pillanatkép a csatából

Forróság önt el,
szégyen és düh.
Elmenekülnék,
vagy üvöltenék:
Nem vagyok eszköz!
Játszatok mással!
Ez nem az én színpadom,
nem az én szerepem!
Szálakat eltépnék,
szabadon kilépnék,
elhagynám minden
régi helyem.

bőr

Szomorú fájdalom köröttem feszül.
Látom mint elszáradt, ráncos régi bőrt,
Mit kinőttem, mégis véd, míg új nem kerül.

Benne vannak az emlékek,
Benne van aki voltam.
Alatta új felszín kérgesedik rám,
Ahogy valósággá szilárdul a holnap.

Lassan levedlik a múlt,
Bár még szorítom magamhoz.
Itt ott hozzá simulok,
És látom,nem vagyok az aki voltam.

2010. március 6., szombat

rács

A kiszáradt földhöz száraz levél lapul,
Fűszálak árnyéka rácsozza be.
Cellámban, egy helyben, hangtalanul,
A hanyatló nappal futok körbe.

lecke

Tanulom a leckét.
A tandíj elég drága,
mert fájdalomért adják
minden mondatát.

láb

Lassan újra megismerkedek önmagammal.
Néha már észreveszem, hogy én is itt vagyok.
Csak - sajnos- elvesztettem a lábam.

Hozza vissza, aki megtalálja!

2010. március 2., kedd

utolsó vonat

úton az ágyamhoz
az utolsó vonattal
szívom a cigarettát,
rágom a füst ízét

az arcok tompa tamponok
szívják az estét

megrepedt az aszfalt
rekedt hangok köpik rá
az aznapot

a hányás szétterült, csillog
mit a lámpa fénye az úton

hányás csillagok fénylenek a földön
itt lent
nekünk csak féligemésztett
sérgarépagalaxisok jutnak

csillagködöket ugrok át a Földön

aztán a vonat rángat, cibál az ágyhoz