Lábamat nézem, a húst és a bőrt.
Szőr hullámzik rajta, kanyargós örvénylésben.
S arra gondolok, így hullámzik majd egyszer
búzamezőként, vagy fűként,
porként a szélben.
Így örvénylik majd kövek között,
feloldva egy patak vízében.
És jó gondolni erre,
hogy valami megmarad,
jó, hogy van értelme.
2010. április 23., péntek
Kiáltom!..... (egy harmadosztályú próféta böfögése)
Halld Jeruzsálem!
Üvöltöm feléd, mi bennem zúg,
mi ismeretlen hangon dübörög.
Üvöltöm, mert félretolja nyelvemet.
Hiába állítasz őrt falaidra,
tág szemekkel hiába lesed,
mert a keleti kapun át jön ő,
ki kirabol, s viszi mindened.
Előtte remény integet
Körötte fény sugárzik,
de mögötte árnyék
az eldugott rettenet.
És te pálmát adsz kezébe,
vállára köpenyt, aranyat.
Kapuid kitárva vezeted
fehér szamárként
a rég megdöglött lovat.
És akkor megérkezik, és lesz.
Majd mikor nyugatfelé
kidől az érckapu,
közönnyel lép ki rajta
az egyetlen tanú,
ő, ki tudja megvakultál.
És harsona nem lesz,
csak tűzoltók zaja.
omló panelházak,
romok torz vigyora
az ásító foghíjak helyén.
Sörösdoboz a földön,
rajta üvegszilánk,
mi könnyen vágja talpad,
de nem lesz aki bánt,
mert nem lesz ott már
senki.
Üvöltöm feléd, mi bennem zúg,
mi ismeretlen hangon dübörög.
Üvöltöm, mert félretolja nyelvemet.
Hiába állítasz őrt falaidra,
tág szemekkel hiába lesed,
mert a keleti kapun át jön ő,
ki kirabol, s viszi mindened.
Előtte remény integet
Körötte fény sugárzik,
de mögötte árnyék
az eldugott rettenet.
És te pálmát adsz kezébe,
vállára köpenyt, aranyat.
Kapuid kitárva vezeted
fehér szamárként
a rég megdöglött lovat.
És akkor megérkezik, és lesz.
Majd mikor nyugatfelé
kidől az érckapu,
közönnyel lép ki rajta
az egyetlen tanú,
ő, ki tudja megvakultál.
És harsona nem lesz,
csak tűzoltók zaja.
omló panelházak,
romok torz vigyora
az ásító foghíjak helyén.
Sörösdoboz a földön,
rajta üvegszilánk,
mi könnyen vágja talpad,
de nem lesz aki bánt,
mert nem lesz ott már
senki.
merengő
Asztalnál ülök, tányér felett.
Majd megolvad minden, s belül leszek,
hol gondolatpára puhítja múltam.
Testemben megmozdul néha egy ideg,
gyomrom mögött dobban,
mert ő tudja, tényleg ki voltam.
Fogam kenyérbe harap,
emlékkel sózom.
Falom a magam főzte igazat.
Majd megolvad minden, s belül leszek,
hol gondolatpára puhítja múltam.
Testemben megmozdul néha egy ideg,
gyomrom mögött dobban,
mert ő tudja, tényleg ki voltam.
Fogam kenyérbe harap,
emlékkel sózom.
Falom a magam főzte igazat.
2010. április 19., hétfő
Buszon
Állunk egymás mellett,
közöttünk vákuum a közöny.
Kint autók ízét oldja az eső.
Számból a hétköznapot köpöm.
Tömegbe szorult az egyedüllét,
itt lehet csak igazán félni.
Mert egymásból magányt lélegzünk,
mert ez mind, mit eltudunk cserélni.
Szemet lehunyva állunk,
s nem gondolunk arra,
hogy hullamérget fröcskölünk
az ébredő pillanatra.
közöttünk vákuum a közöny.
Kint autók ízét oldja az eső.
Számból a hétköznapot köpöm.
Tömegbe szorult az egyedüllét,
itt lehet csak igazán félni.
Mert egymásból magányt lélegzünk,
mert ez mind, mit eltudunk cserélni.
Szemet lehunyva állunk,
s nem gondolunk arra,
hogy hullamérget fröcskölünk
az ébredő pillanatra.
2010. április 18., vasárnap
Reggeli líra
Az ébredés mossa az éjszaka mocskát.
A házfalakról nyers ízeket legel a Nap.
Narancsligetté izzanak a szürke ablakok,
mögöttük fülledt szobák alszanak.
Rolleres lány ébreszti a szelet,
lobogó haj, kötött kardigán.
Körötte mező az utca, hol
cigányasszony sziklák teremnek,
s előttük öreg erőspaprikák.
Ugranék én is,
szállnék a csikkmező felett
de vakságomat elvesztettem régen,
lehámlott rólam,
mikor a tükörbe néztem.
A házfalakról nyers ízeket legel a Nap.
Narancsligetté izzanak a szürke ablakok,
mögöttük fülledt szobák alszanak.
Rolleres lány ébreszti a szelet,
lobogó haj, kötött kardigán.
Körötte mező az utca, hol
cigányasszony sziklák teremnek,
s előttük öreg erőspaprikák.
Ugranék én is,
szállnék a csikkmező felett
de vakságomat elvesztettem régen,
lehámlott rólam,
mikor a tükörbe néztem.
Éjjeli próza
Éjjeli lámpák hazug fénye kísér.
A hamis hajnal megcsal egy rigót,
aki párt keres egy kuka tetején.
Csillogó fényreklám most az élet.
Villogó fények rajzolta képek üvöltik:
Kell, minden kell!
Érzékekre vadászó mellkasok
meztelen, bőr vetítővászont feszítenek.
Árnyszínház most a világ.
A hamis hajnal megcsal egy rigót,
aki párt keres egy kuka tetején.
Csillogó fényreklám most az élet.
Villogó fények rajzolta képek üvöltik:
Kell, minden kell!
Érzékekre vadászó mellkasok
meztelen, bőr vetítővászont feszítenek.
Árnyszínház most a világ.
2010. április 16., péntek
Szerelmes vers
Köd alól a csontváz
vigyora sugárzik,
rejtekén nem maradt.
Kavargó örvényben
találom magam, hol
illatok álmosítanak.
S a szürke köd ágyat formáz,
párnát, jó puhát.
Aludni lenne jó.
Vagy felébredni, s látni
igazi arcát
annak, aki hív,
kinek csontja oly fakó.
vigyora sugárzik,
rejtekén nem maradt.
Kavargó örvényben
találom magam, hol
illatok álmosítanak.
S a szürke köd ágyat formáz,
párnát, jó puhát.
Aludni lenne jó.
Vagy felébredni, s látni
igazi arcát
annak, aki hív,
kinek csontja oly fakó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)