2009. november 2., hétfő

kassza

1 este
2 e-mail
3 sms
5 szál cigi
1 beszélgetés
3 front
2 ember
1 élet
sok kicsi halál
2 hónap (1+1)
2 csomag

a többit úgyis a számlához írják

azt meg előbb-utóbb ki kell majd fizetni

vagy már most is törlesztjük?

Álom

Az utóbbi időben gyakran érzem úgy magam, mintha álmodnék. Illuzórikus minden. Reggel, ébredés után visszaemlékszem az előző nap eseményeire és csodálkozom, ez tényleg igaz?

Az egyik lány -akit régóta ismerek, és szeretek - elmondta, hogy beleszeretett egy nőbe. Na ő lett volna az utolsó, akiről ezt el tudtam volna képzelni. Eddig kiegyensúlyozott kapcsolatban élt, amit meg is szeretne tartani,de úgy érzi ez nem elég. Féltem. Nehéz elfogadnom legbelül. Talán magamat sem fogadom el.

A munkahelyen előmenetel, feladatok, kinevezések. Megy a harc. Egyrészt nincs erre szükségem, másrészt nem tehetem meg, hogy nem veszek részt bennük. Igyekszem arra figyelni, hogy ne bántsak meg másokat. Bár rá kellett jönnöm, hogy a kollégáim is egészségesen önző, sértett és gyakran rosszindulatú emberek.

Na hát majd én is az leszek, gondoltam, de nem megy annyira mint szeretném. Marad ez az álomszerű lebegés, amivel végigsiklok az utóbbi (hó)napokon.

Egyébként csönd van.

2009. október 27., kedd

Akkor szeress..

"Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg" tartja a mondás Kató szerint.

Hát, lehet benne valami.

2009. október 26., hétfő

pancsolás

Hát, nem tudom, hogy mit mondjak.

Az van, hogy gyakorlom a Buddha dharmát, pedig nagyon nem akarom. De az öregnek sajna megint igaza van. Az van, hogy nincs örök lényegiségük a dolgoknak, mi meg azt hisszük, hogy azok valamik. Az van, hogy minden folyamatosan változik, mi meg azt hisszük, hogy majd minden marad olyan mint volt, pedig nem. És az van, hogy mindenben van elégedetlenség érzés vagy valamilyen fajta fájdalom, mi meg azt hisszük, hogy ez jó. Hát ez a vakságunk, nem látjuk olyannak a dolgokat amilyenek.

Másként: azt hiszem, hogy van nekem lényegiségem, pedig mi az, hol van úgy van összerakva az egész (anyuka, apuka, tanító néni...Buddha, Quinn,...Spongya Bob). Azt hiszem, hogy mindig olyan leszek, pedig nem. Ezt aztán tutira mindenkinek be kell látnia. Hagy ne magyarázzam. És a legdurvább, hogy mindig azt hiszem, hogy jó lesz majd, ha ezt vagy azt csinálom, ezt vagy azt megszerzem. Pedig tutira nem lesz olyan mint amilyennek gondolom.

Napról napra döbbent meg ennek a tanításnak az igazsága, és amikor belátom el is tűnik a szenvedés, de aztán visszakeveredek újra és kezdhetem elölről az egészet.

Amikor gyerekek voltunk játszottunk a húgommal a víztározónál lévő patakban, Veresegyházán. Azzal szórakoztunk, hogy a kövek elrendezésével és botokkal más és más alakzatokat csináltunk az áramlásban. Ezek viszonylag állandó formák voltak. Mostanában sokat jut eszembe, ha egy ilyen örvénynek lenne öntudata azt gondolná: Nini, én örvény vagyok. Van testem. Én szívom be a vizet és én is fújom ki magamból. Ezzel tartom fent magam. És nagyon sok minden történik velem, és vannak itt más örvények is, akik hol közelebb, hol távolabb hajolnak. Vannak akiket szeretek közülük, mert erősítenek, mások meg gyengítenek, elveszik a vizemet, pedig nekem is kell, na őket nem szeretem. És mindig is leszek, ...valahogyan, mert van lényegem.

Én meg csak azt láttam, hogy az áramló víz , a levegő és a kövek kialakítottak egy formát, saját lényegiség és szabad akarat meg egyéb cafrangok nélkül, aminek nem is volt állandó formája és valójában nem is volt más, mint az áramlás egy része egyfajta szemszögből nézve. A víz ami alkotta pedig kitudja hová lett azóta.

Gondoljátok ezt végig legközelebb szarás közben, a WC ücsörögve.

2009. október 13., kedd

Vártál rám

Vártál rám,
most itt vagyok.
Kérted, döntsek.
Maradok.

Magamtól.

De nem hiszel nekem.

Kinek hiszel akkor?
Milyen hang parancsol
odabent?
Mert az enyémet
úgy tűnik
nem
hallod
meg.

Igaz, már nem kiáltom,
nem üvöltöm
csak halkan
nyögöm,
Te vagy nekem,
és Mi vagyunk.

S tudd,
nekem is fáj
ami neked,
mert
Te vagy nekem,
mert
Mi vagyunk.

S mert én tudom,
hogy egyszer,
majd lemegyünk
e színpadról
és újra nevetünk.

2009. október 4., vasárnap

Keresem

Mit szóval mondani nem tudok,
keresem mióta vagyok.
Istenek nyomát a porban,
azt, mi valaha voltam.

Vagy hogy valaki volt-e,
nem tudom.

Mióta van én, és enyém,
s mióta a világ?
Van-e belső és külső tér?
Ki vak és ki az, ki lát?

Vagy hogy valaki lát-e,
nem tudom.

Szorongásom

Van úgy, hogy megfagy bennem
hirtelen a vér.
Előtte hallhatatlanul
dübörög a nyugtalanság.

Bőrömön túlra gondolom őt
ilyenkor, ha elér.
Pedig sejtjeimnél is közelebb áll
s szorít magához elszakíthatatlanul.

Majd észrevétlen elolvad bennem
és eltűnik izmaimban.

Míg aztán újra megtapossa szívem,
nehogy elfelejtsem,
eljegyeztük egymást!

Vagy röhögve beleköp
a hajléktalanszagú
macsagyökér teámba.