2010. május 17., hétfő

mutatvány fejezet

Falevélpengék hasítják csíkokra az eget.
Ideges táncuk a szelet kaszabolja.
Megmutattam magam ma valakinek.
És minden nyers lett.
Üres, mégis tömören lomha.

A színek festékpatakokká száradtak.
A föld, a kövek, most semmi sem táncol.
Még a rozsdának is súlya lett,
döng az utca a verébugrálástól.

Ugrottam, félre a szálló nyárfavattapamacs elöl.
Féltem, elvéreznék a golyó ütötte sebtől.
Füstszag itatta át a percet, mikor megbotlottam
egy eldobott papírzsebkendőben.
Menekülvén az emlékseregtől.

verseket írok

Az éjszakai villamos ringat,
megáll.

Fűzöld pólóban felszáll egy fiú,
hátrafordul, rám néz.
Izzad szagát nyelem,
mellém ül, szeme nehéz.

Türelmetlenül firkálok
Kata füzetébe szavakat.
Verseket akarok,
jókat, hogy az lehessek,
aki verseket ír.

Pedig nem ezért írok.
Nem is én írok.
A szavak jönnek,
nem hívom őket,
csak hagyom, hogy
kiizzadjanak pórusaimon.

Ébresztő! Ébredj már fel!-
mondogatom magamnak mantraként,
míg ülök a fehér cigányok között
a harminchetesen.

Közben
sötétedő májfolt
méri az időt
lassan,
napról napra
hízva
bal kezemen.

2010. április 25., vasárnap

Lábunk előtt (vers prózában)

Ma megérkezett a nyár.
Vizet iszok kólás palackból.
A cipőmre csöpög.
Előttem nyomok, fémdarabok,
üvegszilánk.
Itt járt valaki!
Éjjel feltörtek egy autót.
A gazdája ma villamossal ment dolgozni.
Azzal, ami ott kanyarodik,
ahol elegáns villa a közért.
Előttem, a padon fekvő nő
másik oldalára fordul.
- Ma megint leszartak a madarak- gondolja,
és püffedt kezét vágyakozón odanyomja,
ahol rég kiszáradt a mosoly,
ahol régóta nincs öröm.
A padon mindig ott ül az öreg is,
de ma csak kiabál és magyaráz,
mert csak ő látja őket,
és egy kisfiú,
aki halkan mesél neki:
- A villanyoszlop is szeretne zöldellni, de neki nem szabad. –
majd lenéz, és mosolyog.
A lába alatt, a díszburkolaton
tenyérnyi fűcsomó játszik
padlószőnyegesdit.
A pék előtt öreg néni tátog,
saját fogára gondol most,
miközben rágja a porcelánt.
Keresi helyét a szájban.
A fal mellet egy részeg hugyozik.
Dülöngélve lenéz ő is
és csodálja,
ahogy lába süllyed a növekvő dagályban,
miközben az aszfalton térképet formáz
a leomlott vakolatdarabok között
a sárga folyó.

2010. április 23., péntek

lábam

Lábamat nézem, a húst és a bőrt.
Szőr hullámzik rajta, kanyargós örvénylésben.
S arra gondolok, így hullámzik majd egyszer
búzamezőként, vagy fűként,
porként a szélben.
Így örvénylik majd kövek között,
feloldva egy patak vízében.
És jó gondolni erre,
hogy valami megmarad,
jó, hogy van értelme.

Kiáltom!..... (egy harmadosztályú próféta böfögése)

Halld Jeruzsálem!

Üvöltöm feléd, mi bennem zúg,
mi ismeretlen hangon dübörög.
Üvöltöm, mert félretolja nyelvemet.

Hiába állítasz őrt falaidra,
tág szemekkel hiába lesed,
mert a keleti kapun át jön ő,
ki kirabol, s viszi mindened.

Előtte remény integet
Körötte fény sugárzik,
de mögötte árnyék
az eldugott rettenet.

És te pálmát adsz kezébe,
vállára köpenyt, aranyat.
Kapuid kitárva vezeted
fehér szamárként
a rég megdöglött lovat.

És akkor megérkezik, és lesz.

Majd mikor nyugatfelé
kidől az érckapu,
közönnyel lép ki rajta
az egyetlen tanú,
ő, ki tudja megvakultál.

És harsona nem lesz,
csak tűzoltók zaja.
omló panelházak,
romok torz vigyora
az ásító foghíjak helyén.

Sörösdoboz a földön,
rajta üvegszilánk,
mi könnyen vágja talpad,
de nem lesz aki bánt,
mert nem lesz ott már
senki.

merengő

Asztalnál ülök, tányér felett.
Majd megolvad minden, s belül leszek,
hol gondolatpára puhítja múltam.

Testemben megmozdul néha egy ideg,
gyomrom mögött dobban,
mert ő tudja, tényleg ki voltam.

Fogam kenyérbe harap,
emlékkel sózom.
Falom a magam főzte igazat.

2010. április 19., hétfő

Buszon

Állunk egymás mellett,
közöttünk vákuum a közöny.
Kint autók ízét oldja az eső.
Számból a hétköznapot köpöm.

Tömegbe szorult az egyedüllét,
itt lehet csak igazán félni.
Mert egymásból magányt lélegzünk,
mert ez mind, mit eltudunk cserélni.

Szemet lehunyva állunk,
s nem gondolunk arra,
hogy hullamérget fröcskölünk
az ébredő pillanatra.