2010. május 20., csütörtök

családi portré

Ülünk a kocsiban a temetés után,
és én hallgatom, amint előömlik
a hétköznapok mérge.
Átitat lassan mert torkomban fuldokló
halálíz maradt, meg anyám penészzöld beszéde.
És már nem tudom lenyelni a hallottakat.
Anyám elhagyott foga,
elveszett kulcs és
a felrobbant kukta.
Mesélik egyre, s belém vágnak az ütlegek,
hogy futnék, és bárcsak ne hallanám.
Egy letört cipősarok
és a sebtében vásárolt
pillanatragasztóval összekent szemüveg,
amit smirglivel karcolt tejfehérre az apám.
Ez maradt csak belőlük, ez a nyomor?
A szarrá változó világ? A kifordult gyomor?
Majd újra hallom, hogy társuk
az állandó fáradtság,
és a rémisztő fogyás.
Az örök pénztelenségbe nyelő
kiszáradt zokogás.
És üvöltöm hogy elég!
Mert nem bírom el!
És bőgnék, de csak közöny felel
illetve egy odaköpött epedarab,
hogy töröljem csak beléjük a lábam.

De ne haragudjatok rám!
Csak megijedtem attól,
hogy nem lesztek,
és nem lesz kihez futnom
önmagamtól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése